</3
Eljött azt hiszem a pillanat, amikor már tényleg nem bírom tovább. Sokszor éreztem már ezt, de tűrtőztettem magam, mert nem szeretem magam szomorúnak látni, főleg azt nem szeretem, ha mások látnak annak. Mert én nem akarok gyengének tűnni. Sem picsogósnak. Sem önsajnáltatónak. Sem naívnak. Mert én n e m v a g y o k az. (detényleg.) És nem is leszek. De ezt most muszáj. Muszáj, mert ha most nem, akkor csak rosszabb lesz. Mert inkább csinálok hülyét magamból EGYSZER, minthogy ez így folytatódjon, és még TÖBBSZÖR kerüljek ilyen nyomorék hangultba. Na. Akkor csapjunk is a l'ecsóba.
Nos. Az a nagy igazság, így első pontba, hogy fáj. Fáj, mert csak úgy itt hagytál. Okot nem sokat adtam rá szerintem, vagy ha mégis, nem árultad el mi az. És az mégjobban fáj, hogy nem beszéltük meg. Normálisan. De a legfájóbb tudat mégis az, hogy szerintem én már kurvára nem érdekellek. : D De ki tudja. Mivel nem lett megbeszélve, nem tudom mit érzeltél(-e egyáltalánbármitis)/érzel. Mivel nem vagyok gondolatolvasó. (Csak egy kicsit. : P) se.
Viszont én közbe rágódom. És keresem magamban a hibákat. Aztán benned is, de őszintén szólva nem igazán találok. És így együtt kettőnkbe se. Rágódom, mert nem lett letisztázva. Nem lett lezsírozva. Nem lett elintézve. Nem lett véglegesítve. Nem lett lestemplizve. NEM LETT LEZÁRVA. Legalábbis számomra. - lehet, hogy neked így könnyű és oké és fasza volt. És én meg túlvagyok egy csalódáson. Amit kivételesen nem én okoztam. Ilyen is kell, tanulságnak éppenséggel nem rossz.
Annyi minden kavarog bennem. Annyi érv, és ellenérv. Hogy ezt nem csinálhatom magammal tovább, aztán meg mégis csinálom. Másokat se akarok már fárasztani. Illetve csak én érzem azt, hogy fárasztok. Közbe meg nem is olyan biztos az. Mert nem mondok/írok semmit senkinek az érzéseimről. Mármint de, de az igaziakat nem. Csupán a kész tényeket. - "Összejöttünk. -> Szakítottunk. -> Vége. Juhu. Szabadság." Meg ilyesmik és egyébizéfacipő. Így elég nehéz. De akik meghallgattak, azoknak nagyon köszi. : ) És sokat segítettek. - Mert belekavarodnék, és más nem értené, akkor meg minek. Minek csináljak magamból hülyét. Hülyét, aki nem tud szabadulni a sajátmaga keltette illúziókból, mondatokból és tettekből, amiket csak tervezek megtenni, de amikor rákerülne a sor, azt mondom mégse. És akkor jön az, hogy mi-lett-volna-ha-talán-mégis.
Nem depizek. Nem lelkizek. Csak gondolkodom. Hogy én ezekután mit is várjak másoktól. És tőlem mit várnak. Én ilyen vagyok. És kész. Ponty.
Sajnálom, hogy nem vagyok olyan, amilyennek elképzeltél.
És sajnálom, hogy nem működött, és nem is működött volna, talán tényleg jobb így, hogy akkor hagytuk abba az egészet, amikor még nem nagyon mentünk bele mélyebb és később még fájóbb dolgokba. Így az elején lerendeztük. Mert ha tovább húzzuk, még nehezebb lett volna. De hát így is nehéz. : D Vagyis nekem. De örülök, hogy jobban nem ragaszkodtam hozzád. Jól tettük. Pássz.
Elegem van, hogy csak tépelődöm. Még mindig. Néha. Sokat kombinálok és sokat agyalok hülyeségeken. Túl sokat. Nem kéne. Nem kéne, hogy ennyi időm legyen ilyesmikre. Túl nagy a fantáziám. Túlbonyolítom a dolgokat. A másik egyszerű mondatába olyanokat képzelek bele, ami nincs is ott. Csak próbálok olvasni a sorok között. És túl sokat olvasok, és a végére az jön ki, amit én akarok hallani, és a másiknak kb. eszébe se jutna ilyesmi. Unom, hogy csak ismétlem önmagam. Hát szóval gáz vagyok röviden szólva. XD (ezperpillcsakmúltidőbenigaz,mostanábanem.) !
És az a nagy helyzet állt elő, így második pontba, hogy hiányzol. Próbáltam áltatni magam egy ideig, hogy jobb ez így, semmi gáz, túlélem, leszarom, másokkal is történt már ilyesmi, meg nem is szerettelek igazán. És ez igaz. Akkor még nem szerettelek. Nem hagytál igazán időt arra, hogy megszeresselek, úgyigazánnagyonnagyon. Csak az utóbbi időben rájöttem, hogy héj, de, én igenis szerettelek. Következő fázis az volt, hogy csupán az fáj, hogy elveszítettem egy jó barátot, egy barátot, akivel régebben olyan jókat tudtam bármiről beszélgetni, normálisan. És én utálok barátokat elveszíteni. Mint pasi, újból nem kellenél. Most meg azon a szinten vagyok, hogy igenis kellenél, hiányzik hogy átölelj. Hiányzik úgy minden. De én emelt fővel kitartóan tűrök, és várok, hogy elmúljon, vagy történjen végre valami, ami úgyse fog. És közbe persze a sültgalambot is várom. De az se fog jönni egy darabig. Illetve jönne. De én nem akarom, hogy jöjjön, annál az egyszerű oknál fogva se, mert... Hát na.
Most azt hiszem megnyugodtam. És elengedlek. Eddig is elvoltál. De én még azért ragaszkodtam/dom hozzád. ezvan. Majd elmúlik. Mint minden. De szerintem az idő nem túl jó gyógyír, mert minden ugyanolyan, mint akkor, amikor búcsút intettünk. Legalábbis nekem. Csak kicsit hidegebb van. De te már a "nevemet sem tudod". Gondolom. Elvileg ez a célod. Remélem sikerült már elérned. És én örökre mákos dorina maradok neked. Csak ez nem megoldás, viszont ha neked így a jó, nincs mit tenni. De nem hagyom, hogy legyőzz! Bár, mindegy is. Mert ez nem verseny. Csak az egyik lázadó énemnek az. A másik meg leszarja, és csak sajnáltatja magát, nem is másoknak, hanem magának. És nem vagyok skizofrén. : D
Felejts csak el, ha neked így jó. Mert én is ezt teszem. Csak nekem egyelőre még nem annyira jó. Egyelőre? pff. Miket beszélek. Tök rég volt már ez. De miattam aztán ne aggódj, túlélem. *svábbogár
* De elhiheted. Én aztán nem sajátítottalak volna ki. Nem, vagyok az az egésznap nyakba lógós típus. Mivel én is szeretem a szabadságot. És ha különutakon jár az ember, attól még találkozhatnánk, ha rikán is, és közben szerethetjük egymást, miközben tapossuk a saját indiánösvényünket. Szerintem. De minek is magyarázkodom. Már úgy is teljesen mindegy. Plussz nekem nincs is okom magyarázatra. És mi van, ha eleve nem is szerettél? Ezt mondtad. Aztán meg azt, hogy felejteni akarsz. De mégis mit akarsz felejteni, ha "soha sem szerettél" ? Ördögi körbe estél aranyapám, a saját hadoválásaidból. 
Úgyhogy. Szarhelyzet. De én csak: 
És semmi: 
Mert nekem olyat nem szabad. Legalábbis az elvárások ezt diktálják. hogymi.adiaszomorú?nane.úgyseveszembe. Pedig igen, dia néha szomorú, és szomorú hogy szomorú. De boldog közben, mert a többiek beszélgetnek vele, és törődnek vele, és szeretik, hogy semmit sem változott. 
Amúgy jobb esetben nem érdekel mások véleménye, de ez esetben kivételt teszek éés: nem hagyom tényleg, hogy mások rossz passzban lássanak. Miattad. Egy ilyen miatt. Egy ilyen miatt, akiről majd elmondhatom, hogy szerettem. Egyszer. Még régen.
Ismerlek annyira, hogy azt gondoljam: te nem engem nem szerettél. Hanem egyszerűen csak nem vagy elég érett egy kapcsolatra. Megértem. Tényleg nem vagy még kész arra, hogy legyen egy lány melletted. Hisz te mondtad. Neked azért nem kell csaj, hogy legyen. Ez most megnyugtat. : ) Hogy esetleg csak engem akartál megkímélni önmagadtól. Vagy ez nagyon beképzeltül hangzik? Mert ha így lenne, szebben is kifejezhetted volna. Mindegy. Talán majd máskor. Később, amikor majd összefutunk egyszer, 10 év múlva, és csak nevetünk az egészen, hogy milyen buta kis kölykök voltunk, éretlen fejjel belevágni mindenbe nagykanállal. Talán velem. Talán mindketten mással. De én nem szeretnék veled rosszba lenni továbbra sem. =)
Szeretném ezt hinni. És most lefekszem ma este ezzel a tudattal. Így már nem is fáj annyira.
köszönömafigyelmet.
Dilyó.
ps.: és idegesít a tudat, hogy itt állok 15 évesen, alig éltem, és már elomondhatom magamról, hogy voltam romok közt. Saját magam romjai közt. Amiket most igyekszem tatarozni, és már majdnem kész is. Ezt szörnyű ám felfogni. És még csak komolynak se volt mondható ez az egész. És zavar, hogy míg többi kortársam sittysutty túlvan rajtuk, és jön a következő, addig én néha átmegyek ilyen marhába. De nem baj, nem érzem már magam annyira szánalmasnak. Mások sokkal jobban alázzák önmagukat. XD De mégis. Hogy adhat ki ilyeneket az agyam.
Még ami zavar: UNALMAS ÉS LERÁGOTT CSONT MÁR EZ AZ EGÉSZ! *felejtfelejtfelejt* Kár az egészen ennyit rágódni. De hát már mindegy. :D
És igen. TUDOM!
Tudom, hogy bolondok, akik , akik büszkén a világ elé tárják szívüket, akik nem tudnak uralkodni az érzelmeik felett, gyötrő emlékeken rágódnak, és hagyják, hogy bárki feldühítse őket - más szóval a gyenge emberek. -pitonproff.
Gyengének éreztem magam. De már nem. Köszönöm.
Ezt mostmár muszáj volt kiírni, és leltározni a gondolataim, értékelni, hogy mit is akarok:
És sikerült rájönnöm: semmit. már. semmit. legalábbis nagyon remélem.
~~~
<3
