Nem tudom magam hova tenni. Régen tele voltam ötletekkel, gondolatokkal, írásötletekkel, most meg érzem, ahogy elkap a szürkeség. Nem hagyhatom. Nem és nem. Nem ilyen vagyok.
Persze nem akarok kapkdni a múltbéli éneim után. Elég sokféle Dia volt ugye. És lesz is. Elkezdtem az egyszerűek életét élni, ami egészen idáig jó volt, mert nem emésztettem magam hülyeségeken. De az az igazság, hogy hiányzik. Kicsit. Hiányzik a rágódás, a magamba fordulás. Fáraszt a folytonos ideoda röhigcsélés, a vidámság, a színek és az emberek. Mindenki megváltozott. Megváltoztak a gondok, a hétköznapok. Régen vettem egy kis csokit, most egy camambert. Néztem South parkot, Family guyt, most Gordon Ramsayt? Vagy csak szimplán alszom? Aggódom, hogy másnak milyen velem aludni? Bújkálok a Tescoban a kreszoktató elől az ásványvizek mögé? Lenézek másokat? Mert igen. Néha azon kapom magam, hogy felidegesítenek. És azt képzelem, hogy jobb vagyok. De ez általában nem tart túl sokáig, mert azonnal magamra szólok és elszégyellem magam. Ugrálok ide meg oda? Akkor megyek a mamámhoz ha épp van időm? A papámhoz épp hogy beugrok ebédelni és sokszor el se mosogatok? A biciklimet folyamatosan kell javítgatni? Utálom a dombokat? Az emberek akikkel napi kapcsolatom volt... most nem érdekel, hogy mi van velük? Mert ez a szomorú igazság. Hogy senki se érdekel. És semmi. Belefáradtam, hogy mindig csak én kapkodok mások után. Megint mások meg abba, hogy utánam kapkodjanak. Lemaradtam mindenki életével. És ez bánt. És mégse bánt. El vagyok magam is tűnve... Alig vagyok itthon. Ami persze megint csak gáz, mert máshol vagyok teher. Nincs életkedvem, de nem az a megölöm magam mert depi van, hanem az a lebegős, közönyös, akármicsoda maszlag. Régóta nem tettem rendet az érzelmeim közt. Most el jött az ideje. Mégis. Bámulom a klaviatúrát és semmi se jut eszembe. Ez lenne a boldogság? Amit így tényleg nem is lehet leírni? Mert az vagyok. De őszintén lövésem sincs mi van velem. Mintha nem is élnék, csak csinálom a teendőim, mint egy gép.
Bár lássukcsak. A szobám káosz. Pénztárcám szintén. Mikor is festettem utoljára? Vagy rajzoltam? Fotóztam? Olvastam vagy tornáztam?
És ezaz. Hogy semmi gondom. Pár hülyeségen kívül, amiken max felbaszom magam kicsit, de máris lenyugszom egy öleléstől. Egyszóval írni se tudok, csak azért mert. ŐSzintén: megvagyok a magunk kis boldogságában? :DD Hát hogy van ez, kéremszépen. Akkor lehet jókat írni, ha szomorú vagyok? Mert eddig nagyon úgy fest. Visszaolvastam a régi dolgaim, és termékenyebb voltam depibe. Boldog Dia meg unalmas a sok kis fecsegő szivárványos baromságaival. Ami másoknak ugyan szórakoztató, de nekem röhejes... Mindegy. Hálát adok ének, a jelenlegi életemért. Rosszabb sose legyen. :))) Imádok mindent. ^^
Mellesleg megyek ki nyáron Németoszágba dolgozni. 3 hónapra. Nem lesz rossz, szerintem. De Robin iszonyatosan fog hiányozni. El sem merem képzelni miylen lesz nem látni. És remélem minden rendben marad. Mert ennyire én még nem szerettem senkit, és nem éreztem, hogy engem is ennyire szeretnek.
---
"Talán igaz, amit mondanak. Mindig lesz egy ember, akin sosem tudod majd igazán túltenni magad. Nem számít, hogy hány jobb emberrel találkoztál, akik jobban bántak veled, és akik jobban szerettek, az agyad hátsó zugában mindig ott lesz az az ember, akit teljesen sosem tudsz elfelejteni."
és az a hülye, aki 15 éves koromban adott egy csókot majd távozott. nem tudom. így 4 év után is. nem tudok mit tenni. nem beszélünk jóideje, mert egy pöcs, és majd egyszer felnő gondolom. de addig ne is lássam. de tényleg. így a legkönnyebb, hogy nem tudok semmmit róla. hogy kivel mit hogyan hányszor. ne számolgasson be. ne próbáljon újra haverkodni. utoljára mondjuk haragban váltunk el. annak lassan egy éve. de még csak nem is fájt. jóiideje nem fáj, amióta 2 éve újra beszéltünk és bocsánatot kért voltaképpen. akkor már tudtam úgy nézni rá, hogy nem kell. elmúlt az a régi érzés. mégis felbaszott. úgyhogy valóban így a legjobb, hogy nem piszkáljuk egymást. nem teszi a csípős megjegyzéseket. viszont még most is... elég, ha 20 méterről látom az alakját, és újra az a 15 éves kis csitri vagyok. összeszorul a szívem, megijedek, sírni lenne kedvem, ha megjelenik. mégha néha álmomban kerül is elő. és álmomban is ugyanúgy bánt, piszkál, fájdalmat okoz, mint ahogy azt élőben is tenné vagy tette. ő ilyen, elfogadtam. mégis rengeteg fájdalmat okozott. és a legtöbbről mégcsak nem is tudott... bár mindenkinek jobb így. de nem fogja ez még egy kapcsolatomat tönkretenni. tanultam az előzőből. msot csakis robinka van, és mégcsak gondolatban se senki más. *.* és örülök, hogy robi booldog.naktűnik. ő is nyugodtnak tánik. pont ezt kívántam neki régen. bár a végére már ő is bunkó volt velem. de ő olyan nagy benyomást nem tett rám. rolinak is kívánok midnen szépet, de azthiszem ő ahhoz túl makacs túl bunkó és túl hülye. még mindig. de akkorisénmaradokazelsőbarátnője. a hideg kiráz, ha az első csókunkra gondolok. :D iszonyatos volt. :|